I. felvonás- Sao Paulo, Jardim das Rosas

Imádom a reptereket, van bennük valami bizsergető. A viszontlátás öröme az újdonság varázsa. Kicsit szomorú, ámbár jóleső otthon érzés és az izgalom, mi vár ránk a kapukon kívül. Na ez most megdőlt a Heathrow-val. Hatalmas, így lett belőle rohanás, visszafelé még nagyobb de ezt majd a végén. Mindenesetre letettem a formás seggem az ülésre, aztán ott is maradtam 10 órán keresztül. Bonbon végig aludta majdnem az egészet, csak az űrhajós menüre emlékeztető vacsira és reggelire kelt fel. Én meg filmeztem és szenvedtem. Megkaptam az első pecsétem is az útlevelembe, amiért röpke egy órát álltam sorba. Aztán végre arcba vágott a meleg. (Késő ősz 28-30 fok.) Kalandosan eljutottunk Bonbon otthonába Jardim das Rosas-ba (Rózsa kert) ahol találkoztam a kiscsaláddal. Remek emberek és bár voltak kommunikációs problémáink de én nyökögtem portugálul és vigyorogtam mint a tejbe tök, ők meg beszéltek hozzám portugálul és én ismét csak vigyorogtam mint a tejbe tök. Sophia a két éves unokahugi negyed óra alatt a barátom lett, de ez már csak így szokott lenni velem meg a gyerkőcökkel, mindegy milyen nyelvet beszélünk. A nap további részében körülnéztünk, elmentünk a piacra ahol ittam cukornád löttyöt (caldo de acucar) meg ettem fruta do conde-t ami egy zöld dolog kívülről és magokból áll, arról kell leszopogatni a mézédes cuccot. Bonbon apukától kaptam caqui-t ami úgy néz ki mint a paradicsom de mégsem az és ez is mézédes. Ott minden mézédes. És igen igaz a hír, miszerint a remek kávéjukat olyan édesen isszák, hogy az minden csak nem kávé. De legalább sok helyen csak úgy osztogatják. A cukor pedig úgy néz ki, mint a porcukor. Este elmentünk nagynénik, nagybácsik, nagypapa körútra. A pékné formájú nagynéni kóstolgatott is mivel nem beszélem a nyelvet, de csak úgy viccesen. Később amikor mondtam valamit portugálul akkor kicsit óvatosabb lett. Mindenesetre a brazil vendég szeretetet az nagybetűs! A nap végén fejjel dőltem az ágyba. Másnap buszra ültünk ami 3 real (ca 1.50 euró) minden egyes alkalommal, akkor is, ha csak egy percet utazol. A sofőr csak vezet, a jegykezelő külön ül középen. Van egy kártya amit feltölthetsz és akkor egy órán keresztül utazhatsz ugyanazért a 3 real-ért. Az emberek bambultak ránk nem kicsit, mivel angolul beszélgettünk és ez ott nem fordul elő, főleg nem Bonbon szomszédságában. Néha beszélt hozzám portugálul is, mert jobb ha nem hiszik azt, hogy mindketten turisták vagyunk. Egy cseppet veszélyes. Felejtsd el, hogy a boltból kisétálva még rendezgesd a pénztárcád. A kamera meg a kezedre van szíjazva hat lánccal. Sao Paulo nagyon két arcú. A város hatalmas, modern és gyönyörű, a szomszédságban meg ott figyelnek a favellák amit az ott élők önkényesen tákoltak össze és a fővezetékekről lopják az áramot. Nem tesznek ellenük semmit, mit is tehetnének. Minden favella bejáratánál ott állnak a rendőrök. Amúgy is rengeteg rendőr van és nem gumibot lóg az oldalukon. Akartam képet csinálni de inkább megijedtem tőlük és nem tettem. Egy alkalommal a rendőrautó csomagtartójából két rendőr egy fél ember nagyságú puskát pakolt ki épp. Ez normális. Nagyon szegény és nagyon gazdag egymástól egy köpésre minden átmenet nélkül. Ha van ötleted arról, hogy néznek ki a brazilok, akkor nagyon gyorsan felejtsd el. Van szőke fehér bőrű mint én, vörös, fekete, fekete japán keveredés, tipikus brazil kinézetű, csak japán blablaba.. Sao Paulo-ban él a legtöbb belőlük, a saját országuk után. El is sétáltunk a japán negyedbe ami hatalmas és cuki. Ittam szőlő lét amiben rendes szőlő darabok voltak. Mivel mindkettőnk sushi fanatikus és ott meg potom pénzért adják, jól behalóztuk két hajónyit. Megkóstoltam életem első brazil caiprinha-ját is de itt szakéval. Ezután a pókhasunkkal elmásztunk a parkba, ami Dél-Amerika legnagyobbja. Van sok virág meg tó meg mérges fekete hattyú meg játszi rész meg mindenféle földi jó beleértve a kókusztejes kiskocsit is. Ezt is szeretjük és nem is édes, mint ahogy én azt gondoltam. Este bele akartunk olvadni az éjszakába. Egy gyorsétteremre futotta másfél órás kocsikázás után. Igaz, hogy hétfő éjfél volt na de Sao Paulo-ról beszélünk. Kiderült, hogy a város kapott egy új főmuftit és neki merőben másak az elképzelései az éjszaki életről mint az előző muftiknak. Így benyaltam egy gyors éttermes caipirinha-t ami nem kicsit volt erős és néhány arab úgynevezett kibe-t ami igaz, hogy arab de a város annyira szeret minden bevándorlót, hogy tulajdonképp nemzeti kaja lett. Másnap újra város nézés következett meg vásárolgatás Ubatubára, mivel egy nyári göncöm sem volt. Mindenki az árakra kíváncsi, így megemlítem, hogy nekem az itteni fizetésemmel épp rendben volt, de ha az ő szemükkel nézem akkor drága. Ugyanezt gondolom Magyarországról is. A vonat állomások meg ilyesmi helyek hajmeresztőek. 5 real volt egy üveg ásványvíz (ca 2.50 euró) Boltokban más a helyzet, ott 1.5-2 real. Ubatubán például találtunk egy éttermet, ahol két hatalmas adag husi, halacska, rizs, hasáb, bab (ahh isteni fekete babjuk van, mindenhez adják köretnek) korlátlan saláta, két nagy üveg sör ( itt 345, 400, 600 ml-s sörök vannak) 32 real (15-16 euró) volt. Tehát nem tudok általánosítani. Ügyeskedni kell. Imádtam a boltokat. Stílusosak. A hirdetéseket és a bolt külső arculatát meg nem nyomtatják, hanem graffitisek csinálják és nem csak a szegény negyedben. Olyan jó volt újra látni rendes hentest, meg pékárust, meg gyümölcsöst ahol turmixokat is árultak mindenféle gyümölcsből, meg pici madár tojásból és magvakból. A péksütijük az valami isteni. Életemben nem zabáltam annyi szénhidrátot mint itt. Szerintem emiatt híres a brazil popsi. Az utcán Bonbon megtömött churros-al is, ami egy csőszerű cukros tészta jelleg karamellával megtöltve. És úgy néz ki mint a -kép alapján lehet tippelni-. Tudom tudom másról sem beszélek mint kajáról. De ha egyszer minden új... Még két .. ahh nem is három dolgot említenék meg. Az egyik a coxinha ami tésztaféle csirkével töltve és esküszöm a mi paprikás csirkénkre emlékeztet az íze. Egyébként sok a közös vonás a konyhánkban. Pao de Queijo ami leginkább sajtos pogácsa és isteni, valamint a suco de milho ami lefordítva kukorica lé. Ha jól éreztem tej és kukorica meg valószínű istentelen mennyiségű cukor volt összeturmixolva. Nem tudom eldönteni kategória. Amíg szívtam a szívó szállal annyira édes volt, hogy jajj, de ahogy lenyeltem egy kellemes friss íz maradt a számban.

Láttunk egy szégyen a pofámra de nem tudom hogy hívják templomot ami előtt a város zéró pontja található. Minden oldalán fel van tüntetve a város neve, ami abba az irányba található és a jelképe amiről híres. Utána megnéztük a város első épületét 1554-ből (!) csupán kb. ötven évvel később miután felfedezték Brazíliát.

Este meglátogattuk Bonbon legkedvesebb barátnőjét egy mixer csajszit, aki amíg ő távol volt, megnyitotta saját koktél bárját. Imádni való hely, nagyon stílusos és persze mondanom sem kell, hogy a fal tele van mindenféle vicces dolgokkal. Van két kis színpad is elrejtve kabarénak, meg varázs show-nak. Van saját(!) pinup girl-je. A női mosdó meg totál mint egy művésznő öltözője. A koktélok a szívemig hatoltak, leginkább az uborkás. Később megtudtam azt is, hogy a csajszi a világ második legjobb mixere.

Őszintén nekem Jardim das Rosas jobban a szívemhez nőtt mint a belváros a maga pompájával. Szerettem az ott élő embereket a kíváncsi kedvességükkel. A 'menő' fiúkat a bömbölő autóval, lányokkal a platón. Az ő kis éjszakai életüket, ahogy a helyi kiskocsmában iszogatnak és brazil zenét hallgatnak. Az egyszerűségüket, ami önzetlenné teszi őket. Azt is tudom viszont, hogy ha oda születtél, nagyon erősnek kell lenned ahhoz, hogy kikerülj abból a közegből. Ha jobb akarsz lenni. Ha tanulni akarsz. És ha végre sikerült, onnantól neked is két arcod van. A barátaid akikkel felnőttél hátat fordítanak, mert nem értik, Te miért szeretnél többet. Hálás vagyok, hogy láthattam a Két arcú Sao Paoulo-t.

És akkor most dobpergés, arcot adok a blogomhoz, ugyanis itt vannak a képek az első felvonásról: Pikcsörtááájm