Janka

Emlékszem az első napra, amikor az életembe lépkedett. Hatalmas szürke sapka takarta az arcát. Feketében volt, ahogy minden későbbi napon is. Zsebre tett kezekkel leült és várt. Kabátban. Mindig kabátban. Meg akartam fejteni. Mindenki mást hidegen hagyott. Engem vonzott. A gondolatai viharként ostromolták az enyéim. Az ajka soha nem mozgott. Egy nap megkérdezték tőle, mit gondol egy festményemről. Megtört a csend és valami olyat mondott, amit senki nem látott. Ami én voltam. Ami rejtőzködött. Amit ő szemrebbenés nélkül megosztott velem és a körülöttünk lévőkkel. Ahogy napsütés előcsalta a mosolyom, őrá hatalmas sötét szemüveget varázsolt. A sapkát felváltotta, gyönyörű sötét barna haja. Hátrafogva. Mindig hátrafogva.

Hónapok teltek el, mikor egy nap a mosolygásom válaszra talált és egy csendes kocsma kis sarkában elkezdtük megosztani az életünket egymással. Azután újra és újra. Néhány alkalom után még mindig feketében de már helyes kis szoknyában és kiengedett hajjal lépkedett mellettem. Olyan volt mint egy virág, ami felém fordulva lassan kinyílik. Törékeny és roppant erős. Félénk és magabiztos. Határozott és elveszett.

Egy nap, azt mondta bízik bennem.

Nemrég elutazott a legjobb barátnőjéhez. Gyermek koruk óta kéz a kézben járnak, persze csak képletesen, a lány Svájcban él. Tegnap visszatért és halkan elmesélte, hogy megemlített a lánynak.

Ha jól sejtem találtam egy Barátot. Olyan érzés, mint amikor lassan beleszeretsz valakibe. Rettentően boldog vagy de még nem akarod elhinni.